mongγol bičig & manju bithe

Erényes cselekedet lemásolni Buddha egy tanítását vagy egy imát. Azonban mi történik akkor, ha a másoló a legnagyobb jószándéka ellenére is hibát vét? Ez könnyen megeshet, mert tévedni emberi dolog. Bölcs dolog előre bocsánatot kérni az esetleges hibákért. Az alábbi kis szövegrészlet egy kézirat végén volt, a szerző nem volt biztos a saját pontosságában, ezért így szól a későbbi olvasóihoz:

om ma ni pad me hum . ilegüü kiged dutaγu ba . jarliγ-un gesigün-i baγuraγsan bi-ber martaγsan yaγun bui tedeger-i külicen soyurq-a . tegüsbe

Om ma ni pad me hum. Ha több vagy kevesebb lenne, vagy ha a Tan egyes részeit elfelejtette volna lemásolni hitvány személyem, akkor kérem ezt bocsássátok meg! Vége.

Máshol is előfordul hasonló gondolat, pl. ez egyik történeti mű végén a szerző csak ennyit állít magáról: minu metü bidaγu oyungtu buu üjegtün – ne hallgassatok egy olyan ostoba bolondra, mint amilyen én vagyok. Bár ez egy kicsit más, mert az előbbi esetben egy másolóról volt szó, itt meg egy szerzőről. Ennek ellenére mondhatjuk, hogy a szerénység nem volt ismeretlen fogalom az újkori mongol pusztán. Felmerül a kérdés, hogy ez meglepő-e? Ha meghallgatunk/elolvasunk egy mongol hőséneket akkor ott a hős legtöbb esetben egyedül győzi le a gonoszt, bár vannak segítői (pl. a lova, az öreg pásztor stb.) de a hangsúly mégis a hős tettein van. A korai történeti művekben is úgy vannak feltüntetve az események, mintha azokat csak egy ember hajtotta volna végre (pl. Dzsingisz kán leigázta X és Y népet.) Nyilván nem egyedül, hanem pl. tízezer katonával sikerül a hódítás, de a sereg csak egy szürke, alaktalan masszaként jelenik meg, vagy még úgy sem. Dzsingisz süldő korában miért kesergett egyszer? Attól félt, hogy névtelenül hal meg.
  Tehát ez az írói szerénység nem a mongol kultúrából fakad, hanem valószínű, hogy a buddhizmussal jelenik meg (esetleg kínai hatás?), de ez még természetesen további vizsgálatot igényel.