mongγol bičig & manju bithe

Az alábbi dal Uray-Kőhalmi Katalin egy régi füzetéből származik. Lassan hetven éve lesz, hogy lemásolta ezeket a sorokat a kínai klasszikus, a Dalok könyve mandzsu fordításából. Ma lenne 88 éves, ha megérhette volna. Úgy gondolom, hogy ameddig olvassák cikkeit, eszébe jutnak tanítványainak, addig fog élni az emléke. Így a vers első felének most el is készítettem szerény fordítását, ezzel emlékeznék meg kedves tanárom születése napjáról. Sajnos nem műfordítás, de remélem ezt megbocsátja nekem.

Gyűjtsünk, gyűjtsünk páfrányt! Csírázik a páfrány.
Térjünk, térjünk vissza! Eltelt egy év, se otthon, se család.
A városért, küzdünk szakadatlan, a városért.

Gyűjtsünk, gyűjtsünk páfrányt! Zsenge a páfrány.
Térjünk, térjünk vissza! Kedvem lelohad,
Kedvszegetten, bánatosan, éhesen, szomjasan,
Véget nem érő őrségben. Hírvivő sem jön.

Gyűjtsünk, gyűjtsünk páfrányt! Megnőtt a páfrány.
Térjünk, térjünk vissza! Az év már a tizedik hónapban jár.
Nem hagyom félbe a szolgálatot, küzdök szakadatlanul.
Szenvedésem kimondhatatlan, belebetegszem.
A visszatérés reménye nélkül jöttem el otthonról.

Ez a három versszak a vers fele, de már ebből is érződik a szomorúság, ami a hunok ellen harcoló katonákat járta át. Távol a családtól, távol az otthontól, egy katonai táborban egy évet vagy éveket eltölteni. A Góbi sivatag déli részén perzselő hőségben, dermesztő hidegben, éhesen, szomjasan tölteni a végelláthatatlan napokat. A versben visszatérő motívum a páfrány, ami lehet, hogy más növény, de a szótár szerint ez bizony páfrány (van ehető páfrány és a gyógyászatban is használják). A visszatérés óhaja is állandóan felbukkan, tényleg nem jószándékukból voltak egy-egy távoli helyőrségen a katonák. Ahhoz képest, hogy a vers kétezer éves, még a mai olvasónak is van mondanivalója, ki ne vágyna családra, az otthon melegére? Sokan elestek a hunok ellen vívott csetepatékban, rájuk a bajtársaik emlékeznek, de már ők sincsenek. (Nem)csak ez a vers maradt meg, ami magába sűríti és emléket állít az elhunyt(ak)nak.