mongγol bičig & manju bithe

Pár napja egyik ismerősöm kérte, hogy ajánljak neki egy átfogó művet a mongóliai buddhizmusról. Eszembe is jutott egy tanulmány egy nemrég megjelent könyvből, amit címe alapján ajánlanék, de tartalma alapján nem. A miértre a választ ebbe a rövid kritikába öntöttem. A szóban forgó mű: Szilágyi Zsolt: A buddhizmus Mongóliában. Megjelent a Buddhizmus c. kötetben, szerkesztették: Szilágyi Zsolt és Hidas Gergely, a Magyar Vallástudományi Társaság és a L'Harmattan kiadásában, 2013-ban.
  A tanulmány egy rövid bevezető után tárgyalja az első mongol megtérést (XIII. század), majd a XVI. századi második megtérést. Öndör Gegen Dzanabazar és későbbi újjászületései foglalják el a mű nagy részét, majd a röviden következik a mongol buddhista egyház ismertetése a mandzsu kor alatt, végül a XX. századi események zárják a művet egy rövid zárszóval.

A történeti áttekintés nagy vonalakban jó, de nagyon felületes. Pl. az első megtérés kapcsán teljesen kimaradt, hogy 1256-ban találkozott Möngke kánnal a Karmapa rend vezetője, Karma Baksi (1204-1283), akik a Szaszkják riválisai voltak. Később azért szorultak háttérbe, mert Kubiláj és Arigböke testvérharcában a vesztes felet támogatták, de a XIV. század első felében újra pozíciókat tudtak szerezni a mongol udvarban. 1576-ban a mongol uralkodó Tümen Dzaszagt kán (ur. 1558 - 1592) találkozott a Karmapa rend 9. vezetőjével, Vangcsuk Dordzséval (155-1603) és az uralkodó felvette a buddhista vallást. A leszármazottai, a mongol nagykánok is Karmapa rendet támogatták, az utolsó mongol nagykán, Ligdan (1604-1634) is. Ez a Karmapa vonal teljesen kimaradt a tanulmányból, pedig jelentősége óriási volt. Ligdan kapcsán arról is értesülhetünk, hogy a szerző szerint a csaharok a mai Belső-Mongólia északkeleti részén élnek. Nem tudni milyen forrásra vezethető vissza, de ott soha sem laktak csaharok. A csaharokat a mai Belső-Mongólia középső részén, vagy attól kicsit keletebbre célszerű keresni.
  A második megtérés kapcsán Altan kánról (1507-1582) érdekes dolgokat olvashatunk a tanulmányban. Szilágyi Zsolt szerint Altan kán nem volt dzsingiszida! Ez azért érdekes, mert az apja Dayan kán fia volt, akit Dzsingisz kán egyik legjelentősebb leszármazottjának tartanak, ugyanis a XV.-XVI. század fordulóján képes volt egy rövid időre újra egyesíteni a mongol területeket.
  Ebben a részben olvashatjuk az alábbi mondatot is: Altan […] magát Kubiláj újjászületésének képében tüntette fel, hogy bizonyítsa jogát a hatalomra. Ezzel az állítással az a probléma, hogy Altan kán sosem tartotta magát Kubiláj újjászületésének, a korabeli forrásokban szó sincs ilyesmiről, az igaz, hogy jóval a halála után valóban felbukkan ez a nézet, de alapvető forráskritikával el lehetne választani az utólagos nézeteket a kortárstól. Az meg tényleg különös, hogy a szerző itt Helmut Hoffmann: A tibeti műveltség kézikönyve (2001) c. munkára utal, de a hivatkozott oldalon (és máshol se a könyvben) nem szerepel az az állítás, hogy Altan kán magát Kubiláj újjászületésének tartotta volna.
  Öndör Gegen Dzanabazar későbbi újjászületései túlságosan is hangsúlyos részt kapnak a tanulmányban, mellette egy szó sem esik a többi újjászülető lámáról, a belső-mongóliai lámákról sem sokkal több, akik legalább olyan fontosak voltak. A mai Mongólia területe csak kis része a mongolok lakta világnak, így azokat nem lehet nem figyelembe venni. Ez olyan mintha a magyarországi egyházszervezet kapcsán a trianoni határokon belül lenne tárgyalva a középkori állapot.

Másik nagy hiányosság, hogy a gyakorlati hitéletről egy árva szó sincsen. Pl. milyen ünnepek voltak egy évben, egy egyszerű hívő életében hogy nyilvánult meg a vallásgyakorlás stb. stb.
  A lábjegyzetelésben vannak apróbb hibák, több helyen csak szerző és évszám van feltüntetve, ami nagy gyakran hiányzik is a bibliográfiából, pl. az ötödik lábjegyzet: Coyiji 1998. Nem derül ki sehonnan, hogy ez mégis micsoda. Feltételezem, hogy ez a Mongγol-un Burqan-u šasin-u teüke (Yeke Mongγol ulus-un üy-e (1206-1271)) [Mongol buddhizmus története (Nagy Mongol birodalom időszaka)] című műre utal, ami 339 oldalas, így az oldalszám megadásának hiányából nehéz megtalálni, hogy pontosan hova is hivatkozott a szerző. A hatodik lábjegyzet meg Coyiji 1999. erről elképzelésem sincs, hogy mi lehet (és hányadik oldalnál lehetne utánanézni).
  Az 59-ik lábjegyzetben olvashatjuk, hogy Qianlong császárnak nevének a klasszikus mongol alakja: tengri-yin tedgügsen (sic!), a halha pedig tengerin tetgegc. A probléma, hogy a klasszikus mongolban a tengri helyesen tngri, a tedgügsen pedig tedkügsen. Halha alakban a második szó, a tetgegc pedig nem a tedkügsen, hanem a tedkügci mai formája, ami egy rontott alak. A mandzsu eredeti az abkai wehiyehe, aminek pontosan megfelel a tngri-yin tedkügsen. A tedkügci alak egy hiba, mentségül szolgálhat, hogy ez már a XVIII. században is felbukkan.

Néhol vannak nehezen értelmezhető mondatok, pl: A klasszikus mongol átírásokban (mong.) a mély hangrendű szavakban a q-k, a γ-g betűt jelöl, „i” előtt pedig minden esetben „s” hangot használunk. E szerint a Dzsingisz kánt valójában Singsisz kánnak kellene mondani, ez egy érdekes feltevés, nyilván nem így gondolta a szerző, de akkor miért így írta le?
  Összefoglalva, jó lett volna, ha a szerző elolvassa még egyszer a cikket publikálás előtt, mert a hibák egy részét ki lehetett volna szűrni így. Az, hogy milyen eseményekre teszi a hangsúlyt, az mindenkinek a saját álláspontja, de forrásokkal szembemenni (vagy nem ismerni őket) az védhetetlen hiba.